Bel canto. Álom a régi Kanizsáról

Bánki Éva ismertetője a kötetről. Először a hangok: dobbanások, koppanások, rikkantások, nyerítések, ugatások. Aztán a formák: a fák, füvek, gyümölcsök, házak, felhők sziluettjei. Ezekből bomlanak ki az illatok, az ízek, az emlékek, a tapasztalatok. A kisváros, Nagykanizsa nem történelmi és társadalmi rétegzettségében épül fel, hanem a maga tisztán gyermeki, naiv komplexitásában, az érzékelés fénysebességével. Minden év – világ év. Egy kisváros – minden kisváros – maga a mindenség. Mohai V. Lajos verseit olvasva eltöprenghetünk azon, miért is szeretünk annyira emlékezni? Talán mert az érzékelés hajdani teljességére vágyunk, azt akarjuk, hogy a benyomások robbanjanak fel bennünk – ugyanúgy, mint hajdan, gyerekkorunk utcáin sétálgatva. És létezhet-e szelídebb, békésebb ópiumszívó egy „emlékezőnél”? Pedig a nosztalgia is egyfajta mákony: visszavarázsol minket ama magunk mögött hagyott erősebb lét közelébe. Ráadásul elég behunyni a szemünket. Vagy felütni ezeket a verseket.

Egy költő csak a szavakon keresztül tudja megidézni a létezés gyermeki szinesztéziáját. Ezek a szavak más költői tapasztalatokra is utalnak, utalhatnak. Mohai Kanizsája mögött felsejlik a Kosztolányi-féle Szabadka (és persze a kosztolányis melancholia), és mindezek mellett – sokszor ritmikailag is – Weöres Sándor gyerekverseinek mesés Dunántúlja. De míg Weöres verseiben nem válik szét a felnőtt és a gyermeki tekintet, addig teljesen nyilvánvaló, hogy Mohai V. Lajosnál valamiképpen visszanézünk, a szív múltidejében, az emlékezet sötétkamrájában idézzük meg az érzések-érzékek hajdani teljességét. A költői én számára a kisváros, a hajdani világév már befejezett múlt, azt mindörökre eltakarják a hajdani kis utcák és kertek fölé épült lakótelepek, a jelen örömtelen, mégis betonbiztos, mozdíthatatlan törmelékei. De ha minden úgy maradt volna, most boldogabbak lennénk?

Maga a múlt is egyfajta költői konstrukció. Csak az emlékező képzeletében létezik. Ezt is megtanulhatjuk Mohai V. Lajos csodálatos verseiből.